Az autómentes Tisza-partért

A Tiszán és a Maroson a hajózás hőskorában hajók tömege szállította Szegedre a fát, a követ, az építőanyagokat, de főleg az erdélyi sót. A hajók a szegedi belvárosban lévő Tisza-parton kötöttek ki a kezdetektől fogva. Az 1879-es nagy árvíz után újjá kellett építeni a várost. Ebben az időben a magyar állam rakpartot épített ki a kikötő hosszában. Itt szabadultak meg terhüktől a hajók, és rakták át rakományaikat vasútra és főleg lovas kocsira, melyekkel eljuthatott az áru a rendeltetési helyére. Igazi kikötői élet folyt itt. Ma logisztikai központnak hívnánk, vagy közlekedési, szállítási eszközváltó helynek neveznénk, ha még ma is létezne.

Megszűnt ez a funkció a hajózásmegszűntekor, hiszen a vasút kiszorította a folyami szállítást. Ott maradt egy kiépített üres, nagy felület a város közepén, a Tiszával párhuzamosan. Sajnos éppen rosszkor! Hiszen ez az időszak volt az, amikor a közlekedés-szervezők döntéseikkel az autózásnak kedveztek, azt preferálták. Pillanatok alatt meglátták a rakpartban az út lehetőségét. A következő pillanatban már be is tódult az autósok tömege. A város és a Tisza kapcsolata elszakadt, a klinikai negyed nyugalma megszűnt.

A szegedi Déli-híd megépülte után új helyzet áll elő, melyre már ma készülni kellene. A dolgozat írója arra keresett és talált érveket, hogy a rakpart közlekedési funkciója szűnjön meg és helyette lépjen be a rekreáció.

A dolgozat itt olvasható>>