„A folyók, mint a Föld természetes alapelemei, az emberiség közös vagyonába tartoznak. Olyan tőke a folyó, amelynek hozadéka a mindenkori nemzedéket illeti meg, azzal a kötöttséggel, hogy gondoskodni kell a tőke hiánytalan örökölhetőségéről.” Vallotta Orlóci István
Nagyréde, 1929. július 3. – Budapest, 2012. április 11.
Tragikus baleset következtében elhunyt Orlóci István, a magyar vízimérnöki társadalom ki-emelkedő egyénisége.
Népi kollégistaként indulva – vízimolnár, gépész-kovács, katona családi háttérrel – 1952-ben szerzett mérnök oklevelet, majd 1969-ben mérnök-doktori címet a Budapesti Műszaki Egyetemen. 1951-től a BME II. Vízépítési Tanszék demonstrátora, majd 1957-ig Mosonyi Emil tanársegédje, aspiráns volt a tanszék máig legendás csapatában. Az 1956-os forradalom mű-egyetemi mozgalmaiban játszott szerepéért távoznia kellett az egyetemről – később Budapestről is –, az aspirantúrától eltanácsolták. 1957-től a VITUKI-ban dolgozott, majd 1959. és 1972. között a hazai vízgazdálkodás napi munkáját a debreceni, a szegedi és a pécsi vízügyi igazgatóságokon gyakorolta különféle beosztásokban, minden helyzetben lehetőséget találva és teremtve kutatásra, fejlesztésre, korszerű módszerek megismerésére és alkalmazására. A vízgazdálkodás hosszú távú illetve stratégiai tervezésével, ágazatpolitikai kérdésekkel hivatásszerűen 1972-75. között az Országos Vízügyi Hivatal Ágazatpolitikai Osztályának vezetőjeként, majd – ismét „politikai alkalmatlanság” miatt áthelyezve – 1976-tól a Vízgazdálkodási Intézet főmunkatársaként foglalkozott. Ez irányú munkájának kiemelkedő eredménye az 1984-ben közreadott Vízgazdálkodási Keretterv, amely – a magyar kerettervezési hagyományokat elmozdítva a vízgazdálkodás és más gazdasági tevékenységek összefüggéseinek, a fejlesztés kölcsönös feltételeinek elemzése, a hidrológiai adottságok gazdasági-környezeti-társadalmi szempontú értékelése felé – komplex és szintetizáló szemléletmódjával, társadalmi és környezeti beágyazottságával ma is világszerte példaértékű és korszerű.
1988-tól 1993-ig – nyugdíjazásáig – a VIZITERV-ben a GNV kutatási feladatainak irányítójaként, majd a KD-VIZIG tanácsadójaként foglalkozott a vízgazdálkodás ökológiai vonatkozásaival, a környezetvédelem és vízügy szervezeti összevonásával, majd szétválasztásának következményeivel. 1993-tól nyugdíjasként napjainkig aktívan vállalt feladatokat egyedi kutatási koncepciók alakításában, megbízások teljesítésében, értékelésében, lektorálásban. Közreműködött különféle tudományos, társadalmi és szakmai bizottságok, szervezetek munkájában; széleskörű ismereteire, javaslataira, tanácsaira bárki számíthatott.
Részt vállalt a BME és a bajai Eötvös József Főiskola vegyészmérnöki, környezetvédelmi és vízgazdálkodási szakmérnöki továbbképzési programjaiban, oktatott operációelemzést, döntéselőkészítést, rendszer-optimalizálást, folyógazdálkodást, következetesen hangsúlyozva a vízgazdálkodási tevékenységek társadalmi-gazdasági-környezeti összefüggéseit, és szintézisét adva a hazai vízgazdálkodás történeti tanulságainak. A BME címzetes egyetemi docense, az EJF címzetes főiskolai tanára volt; az egykori mérnökhallgató vagy fiatalabb szakmérnök tanítványok, valamint a véleményére, meglátásaira igényt tartó barátok köre széles tábort jelent.
A Magyar Hidrológiai Társaságnak – kisebb megszakítással – 1951-től volt tagja. Kiterjedt, önzetlen szakmai közéleti tevékenységét csak példaként jelzi a MTESZ Környezetvédelmi Bizottságában, az MTA Vízgazdálkodás Tudományi Bizottságában, a Magyar Hidrológiai Társaságban végzett évtizedes munkája.
Kiemelkedő publikációs tevékenységet folytatott, amely elsősorban a vízgazdálkodás-fejlesztés, folyógazdálkodás, ármentesítés területére terjedt ki. Részben társszerzőkkel együtt mintegy 70 szakirodalmi közleménye jelent meg.
Számos elismerése mellett – iskolateremtő mérnöki életművéért, a vízgazdálkodási tervezés fejlesztésében végzett tevékenységéért, a folyógazdálkodás alapjainak a kidolgozásáért, az ökológiai gondolkodásmódnak a vízgazdálkodás gyakorlatába való átültetéséért – 2009-ben Vásárhelyi Pál-díjban részesült, az MHT Schafarzik Ferenc Emlékéremmel, a MTESZ Zólyomi Bálint díjjal tüntette ki. A Magyar Mérnöki Kamara környezetvédelmi oktatási tevékenységéért 2008-ban kitüntetést, 2009-ben pedig kiemelkedő közéleti, mérnöki munkásságának, magatartásának elismeréseként Tiszteletbeli Mérnöki Kamarai Tag címet adományozott Orlóci Istvánnak. Ez évben vehette volna át a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen mérnöki Gyémántdiplomáját.
Halálával fájdalmas veszteség érte a vízimérnöki szakmát. Emlékét megőrizzük.
„A folyók, mint a Föld természetes alapelemei, az emberiség közös vagyonába tartoznak. Olyan tőke a folyó, amelynek hozadéka a mindenkori nemzedéket illeti meg, azzal a kötöttséggel, hogy gondoskodni kell a tőke hiánytalan örökölhetőségéről.” (Dr. Orlóci István)
Dr. Orlóci István búcsúztatása május 15-én 10:30 órakor lesz a Fiumei úti Sírkert ravatalozójában. (Kerepesi temető, Budapest VIII., Fiumei út 16.)
Hamvait szülőfalujában, Nagyrédén, családi körben helyezik örök nyugalomra.
A család kérése, hogy aki tisztelegni kíván hamvai előtt, az a búcsúztatásra csak egy szál virágot hozzon.
Dr. Szlávik Lajos a MHT elnöke
|