Tarlós

Jó (vagy rossz) szokása a férfi embernek, hogy borotválkozás közben hallgatja a TV reggeli műsorát, benne, mint oktatja főpolgármesterünk a társas beszélgetés alapszabályaira az őt faggató újságírókat. De nem csak ezekre leszünk figyelmesek, hanem a logikus, tárgyszerű gondolkodásra, a szóban forgó téma reális megközelítésére, a teendők világos, rövid, körmondatoktól mentes összefoglalására. Amit mindenki megért, amit mindenki fel tud fogni. Aki a kérdésekre férfias orgánumával válaszol, nem más, mint Tarlós István Budapest főpolgármestere, akiről kevesen tudják, hogy politikai pályafutása előtt évtizedekig mérnöki praxist folytatott. Határozottságát, gondolkodásmódját ennek is köszönheti.

A Margit híd 1871-2010 című könyvem második, bővített kiadásának írása közben – ami már a híd forgalomba helyezése utáni befejező munkálatokkal is foglalkozik egészen napjainkig – jöttem rá, hogy hiányos lenne történetem, ha nem kérném ki Tarlós István főpolgármester úr véleményét Budapestnek erről a fontos beruházásáról. Kétség kívül Ő volt ugyanis az a személy, aki tisztába tette ezt a (politikai felhangoktól sem mentes) nehezen áttekinthető, határidő- és pénzügyi vitákkal, bírósági tárgyalásokkal terhelt beruházást. Feltette az i betűre a pontot, lezárta a vitákat; minek következtében a beruházás 2011. december 20-án véglegesen átadásra került.

Fentiek figyelembevételével meghallgatást kértem és kaptam a főpolgármesteri hivataltól. Nem egyszerű a hivatali labirintuson átjutni, de ha már egyszer az ember eljut az előszobai titkárságra, kedves, szolgálatkész fogadtatásban részesül. Ha még ennél is beljebb jut, számíthat Budapest első emberének barátságos üdvözlésére. Onnan távozva pedig azt érzi, hogy az eltöltött óra beszélgetésének hangneme szinte baráti, kollegiális volt. De ennek az egy órának a történetét nem a végén, hanem az elején kívánom kezdeni.

A főpolgármester irodájába először egy hosszú terembe lép be az ember, melyről első pillanatban nehéz eldönteni, hogy múzeumi kiállító terembe, vagy egy díszes tárgyalóba vagyunk. A mintás parketten süppedő szőnyegek terpeszkednek, a falakat színvonalas festmények díszítik, a sarkokban stílbútor garnitúrák teszik otthonossá az irodát. Mindezeknek köszönhetően a belépő láthatja, hogy nem egy vidéki kisvárosnak, hanem az ország fővárosának polgármestere fogadja. Vendéglátóm azonban magas rangját nem érzékelteti, hanem közvetlen, kedves szavakkal mutatja be irodáját, miután tisztáztuk, hogy végzettségünk alapján kollégák vagyunk, mindketten a mérnökök nagy családjához tartozunk.

Nem kis büszkeséggel említi, hogy a képeket és a gobelineket maga választotta ki (melyek egy részét, nívós hazai művészek alkotását magam is ismertem) ezzel is igazolva későbbi megállapítását saját magáról, mely szerint ő félig humán, félig reál beállítottságú ember, olyan, mint egy tízpróbás sportoló, aki minden téren az átlagnál jobb teljesítményre képes, de egyikben sem kimagasló.
A belső irodába lépve szembetűnő Széll Kálmán életnagyságú festménye. Tarlós István a képre mutatva megjegyezte, hogy ő a példaképe.

Amikor a Városház utcai ablakon kinéztünk a túloldali Főposta irodáira, kedvesen megjegyezte, hogy mennyire csodálkozott volna az itt dolgozó postaigazgató, főellenőr nagyapja, ha tudta volna, hogy unokája egykor a szembelévő ablak mögött fogja irányítani a már kétmilliós világvárost.

Belső irodáját inkább nevezném puritán dolgozó-, mint reprezentatív fogadószobának. A terebélyes íróasztal mögött könyvespolcok sorakoznak, amelyen a könyvek nagy része saját tulajdon, köztük olyanok, melyek otthoni könyvtárában már nem férnek el. Számos, általam is ismert szakkönyv található a polcokon, köztük dr. Balázs György professzor betonról írt könyveinek sorozata, melynek dedikált példányai az én könyvespolcaimat is díszítik. Amikor megemlítettem, hogy a nemrég elhunyt Balázs Gyuri évfolyamtársam volt, ő pedig közölte, hogy nemrég adta át neki a „Budapest díszpolgára” kitüntetést, meg volt az első közös ismerős. De ilyen volt Cholnoky professzor is, aki nekem tanársegédem, neki pedig húsz évvel később tanszékvezető egyetemi tanára volt. Cholnoky Mechanika könyve főpolgármesterünk kedvenc szakkönyvei közé tartozik. Különlegességek is találhatók könyvtárában, ezek közül egy 1906-ból származó gótbetűs példányt emelt ki.

Miután beszélgetésünk hangneme kezdett kollegiálissá válni, leültünk egy kényelmes fotelba, hogy ott folytassuk ahol abbahagytuk. Óbudai gyerek lévén a középiskolát az Árpád gimnáziumban végezte, majd a Műegyetemre iratkozott be. Anyai nagyapja még a kultúrmérnöki (ma építőmérnöki) szakot végezte, talán ez inkább hatással lehetett választására, mint édesapja foglalkozása, aki jogvégzett ember lévén, az akkori Művelődésügyi Minisztérium osztályvezetője volt.
Kedvesen emlékezett meg Papp Feri bácsiról, aki neki geológia professzora, nekem adjunktusom volt. A nagy tehetségű, de labilis egyéniségű Kilián József neki tanára, nekem évfolyamtársam volt. Akár csak Kaliszky Sándor a Mechanika tanszék professzora.
Végül diplomáját Győrbe, a Közlekedésmérnöki Szakon szerezte, miután rövid időre megszakította műegyetemi tanulmányait.

Majd felelevenítettük a közös építőipari emlékeket, számos közös ismerőst, barátot, kollégát megemlítve. Az ő legemlékezetesebb kivitelezői korszaka a Mélyépítő Vállalatnál volt. Ennek főmérnöke Hajdú Ferenc (közismert becenevén Pufi) volt, aki nekem középiskolai- és egyetemi évfolyamtársam és egyik legjobb barátom, neki, mint fő-építésvezetőnek pedig főnöke volt. Kicsi ez az ország.

Ekkor már jövetelem eredeti célját kezdte elhalványítani a sok közös emlék és azok napos oldala. Jól esett főpolgármesterünknek is lazítani a következő anekdotával:
Talán a hetvenes években történhetett, hogy Ajkára mentek ellenőrizni a Mélyépítő V. egyik munkáját Hajdu Ferenc főmérnök és Tarlós István főépítésvezető, amikor az egyik munkásuk (aki a főnökséget nem ismerte) odaszólt a ballonkabátos Hajdunak:
- Hozzatok már egy adag sódert a keverőmbe! Hajdu főmérnök kissé meglepődve válaszolt:
- Figyelj öreg, én csak nyomni tudom a sódert, hozni nem!
Ezen aztán jót nevettünk, annál is inkább, mert mindketten ilyennek ismertük a sajnos már „néhai” Hajdú Pufit.

A Mélyépítő V. egyik ismert és jelentős munkája volt a Gellért-hegyi víztározó építése. Ismét egy találkozási pontja építőipari emlékeinknek. Ezt Janzó József a Mélyépterv osztályvezetője, évfolyamtársam tervezte, Tarlós István pedig, mint építésvezető a kivitelezési munkálatokat irányította. Nem lehetett egyszerű feladat az éjjel–nappali folyamatos betonozás, annak érdekében, hogy a tározó nevéhez méltóan lássa el feladatát, immáron négy évtizede, vagyis hogy a vizet tárolja, ne pedig elszivárogtassa. Janzó Jóska barátom nem gondolta, hogy újszerű, gombafödémmel megoldott tervéért Széchenyi-díjat fog kapni, Tarlós István építésvezető pedig azt, hogy később majd Tarlós István főpolgármester áldani fogja, hogy legalább Budapest egyik legfontosabb vízügyi objektumával nincs gondja.

Jövetelem alapvető céljára, a Margit híd rekonstrukciós munkáinak megbeszélésére már nem sok idő maradt. Látszott, hogy fejében ezt a beruházást már lezárta, minden gondolata, energiája a 4-es Metró (és más fontos fővárosi beruházások) építése körül forog. Ez utóbbit maga részéről ugyanolyan megnyugtató módon kívánja lezárni és határidőre befejeztetni jövő év áprilisáig, mint ahogy a Margit híd beruházását befejezték 2011. december végéig.
Elképzelésemet, hogy a Margit híd történetét egy második, bővített kiadásban, – napjainkig követve a befejező munkálatokat – megírjam, jónak tartotta. Ennek elősegítésére kaptam meg Tarlós István főpolgármester átadási beszédét, melyet könyvemben szó szerint közölni fogok.

Arra azonban még volt idő, hogy az általam előkészített kérdéseket átvegye, hogy arra később átgondoltan, írásban válaszolni tudjon.
A kérdések és az azokra adott válaszok némi átfedést tartalmaznak a fentiekben leírt beszélgetésben foglaltakkal. A válaszok azonban mentesek az én szubjektivitásomtól, azok jellemzően „tarlósiasok” és a Margit híddal kapcsolatos kérdéseimet is kielégítik.
Búcsúzóul megkaptam Tarlós István OTTHONOM – BUDAPEST című könyvének dedikált példányát, melyet hazaérkezve kíváncsian vettem kezembe, és addig le sem tettem, míg el nem jutottam főpolgármesterré választásáig. Ezt az őszinte, önéletrajzi könyvet elolvasásra minden mérnök kollégámnak ajánlom, mert mint ahogy én, ők is sok mindenben úgy fogják érezni, hogy róluk szól ez a történet.

Íme az interjú teljes terjedelmében

Mit tart a legérdemlegesebb, legkedvesebb mérnöki munkájának?
Esetleg a közműépítések területén kifejtett tevékenységemet. Talán azok közül is kiemelve a csatornaépítéseket, hiszen a legkülönbözőbb átmérőjű, anyagú csatornákat építettem, sokféle talaj- és talajvíz-, valamint geodéziai viszonyok mellett. Művezetőként is, fő-építésvezetőként is, de a kettő közt minden voltam.
A legtöbbet azonban építésvezető-helyettesként tanultam meg ebből a szakmából, a hetvenes évek vége felé Százhalombattán, a valamikori DKV építkezésén. A 72-es tartálypark, a kénmentesítő. Akkor épült ott az „Adria” fogadóállomás is és sok minden más érdekesség. Volt mód ólálkodni, leselkedni, széles keresztmetszet jelent meg mélyépítésből, közműépítésből. Még harminc éves sem voltam, mikor odakerültem, elhanyagolható tapasztalatokkal, de a profi és fegyelmezett építőipari kivitelezést ma is úgy képzelem, ahogy ott, a budapesti központú egykori ÉM. Mélyépítő Vállalatnál láttam. Annak ellenére, hogy a technológia sokat változott, fejlődött azóta, a több mint harminc év során.

Mi indokolta, hogy mérnökből polgármester legyen?
Tulajdonképp nem tudom. 1990-ben váratlanul kerültem a politikába, de azt hiszem, a lelkem mélyén mindig vonzódtam hozzá. Csak éppen az 1990 előtti politikai rendszer és én teljes egyetértésben nem tartottunk igényt egymásra. 1990 nyarán dr. Lévay Béla professzor úr találta ki, hogy én legyek az óbudai polgármester jelölt. Nem sejtettem akkor, hogy hosszabbra nyúlik majd ez a pálya, azelőtt a polgármester szót csak a mesekönyvből ismertem.

Mit emelne ki a III. kerületi polgármesteri tevékenységéből?
16 év hosszú idő – ennyit töltöttem Óbudán – s az önértékelés hálátlan dolog. Bizonyára másként vélekednek a szimpatizánsaim, és másként az ellendrukkereim. Nálunk valahogy sem a dicséretek, sem a bírálatok nem arányosak. Két dolog ad nekem önbizalmat e tekintetben - túl a négyszeri óbudai megválasztásomon. Az egyik, hogy 1994 és 2006 között formális kisebbségből vezettem Óbudát, és olyan zavartalanul, hogy ezt a tényt a kívülállók észre sem vették. A másik, hogy már 2006-ban – akkor még kerületi polgármester létemre – némi meglepetésre másfél százalékpontnyi közelségbe kerültem az addig legyőzhetetlennek kikiáltott és elbizakodott Demszky Gáborhoz, 2010-ben pedig közvetlen választáson – nem kis különbséggel – megválasztottak Budapest főpolgármesterének.

Főpolgármesteri munkáját mennyiben segíti mérnöki gondolkodásmódja?
Az a körülmény, hogy eredendően inkább humán beállítottságú létemre más irányú választott szakmámban fiatalon megtanulhattam „műszakiul” gondolkodni és egyszerűen fogalmazni, komoly segítség számomra. Viszont azzal jár, hogy amivel pedig gyakran találkozom, az önmaguknak elfoglaltságot biztosító politikusi csűrés-csavarások, és a rendszerint mögöttest takaró kommunikációs akrobata mutatványok megterhelnek.

Mi a szakmai véleménye a Margit hídról, mint szerkezetről, illetve a fővárosi közlekedésben betöltött szerepéről?
A Margit híd a szárnyhíddal, a szélesítésekkel, a korábbi- és újabb felújítások során megőrzött alapkonstrukciójával talán az „ipari műemlék” jelzőt is kiérdemli. A magyar hídépítés legnagyobbjainak (Széchy Károly, Mihailich Győző) neve is kötődik a műtárgyhoz. Tekintettel arra, hogy Buda és Pest nagy körútjait köti össze, így a főváros életében, közlekedésében a Margit híd nélkülözhetetlen és meghatározó szerepet tölt be.

Hogy értékeli a Margit híd mostani felújításának beruházását (pénzügyi, határidő, és műszaki megvalósítás szempontjából) a Főváros részéről?
Vitákat kiváltó, a politikában is exponált volt a papíron 2008-2009-ben induló beruházás. A közbeszéd többet foglalkozott vele, mint a jóval átláthatatlanabb és bonyolultabb 4. metró, vagy CET beruházás kérdésével. Feljelentések alapján a rendőrség és az ügyészség is évekig vizsgálta 2010 előtt és után. A kivitelezést végül is valójában három nagy cégből álló konzorcium nyerte el, nem egy vállalkozás. Mindezekért a közvéleményben nyilván ambivalens módon hagyott emléket. Nem szándékozom „szerecsent mosdatni” és a saját ismereteimre támaszkodom, de tény, hogy elhangzottak annak idején olyan téves számok vagy arányok, melyek szinte posztulátumként rögzültek. Ezek, egymás mellett látva erősen magyarázatra szorultak, különösen a 2006 és 2010 közötti hangulatban. Az első költségbecslés azonban nem a sokat emlegetett 12 milliárdról szólt, hanem 21 milliárdról. A rövid életű 12 milliárdos változat története előttem nem ismert pontosan, de a tervező akkori – és azóta ellenőrzött – számításai szerint ennyi pénzből nem lehetett volna ezt a munkát elvégezni. Végül pedig nem a szintén többször hangsúlyozott 30 milliárdért kötöttek szerződést annak idején, hanem 20,9 milliárd + áfa összegért, ami már nem áll ordítóan messze az eredeti becsléstől. (Ebbe a kb. 340 millió Ft értékű, nemrég kezdődött szobor felújítás nem számít bele, azt ebben a ciklusban pályáztattuk.) A kommunikációban gyakorta ismételt 12 versus 30 viszont elég rosszul hangzott egymás mellett, természetes, hogy feltűnést keltett, de ez így nem volt reális. Műszakilag azoknak az összehasonlításoknak sem volt meggyőző súlyuk, hogy hosszabb híd itt, vagy ott mennyibe került. Egy ilyen műtárgy generál felújításának árát általában sem egy paraméter határozza meg, hanem számos egyéb tényező is. Például a szélessége, az hogy folyami híd, vagy völgyhíd, van-e rajta kötött pályás közlekedés is és az milyen, van-e gyalogos forgalom, kerékpárút, milyen a híd szerkezete, esetleg műemlék-e, a forgalom, részleges forgalom fenntartása, vagy teljes leállás mellett kell-e dolgozni, a kivitelezési határidők és esetleg más körülmények is.
Elég fontos szempont volt, hogy a fővárosi közlekedés szempontjából kulcsfontosságú Margit híd a korábbi szakvélemények szerint évek óta életveszélyes állapotban volt. Elkéstek vele, a munka további halasztása előre nehezen prognosztizálható következményekkel járhatott volna.
2010 után, mikor számlákat kellett kifizetni, a Műegyetemmel ellenőriztettük azok tartalmát, így el nem végzett munkát nem fizettünk ki. A dilatációs szerkezetet 2013 nyarán garanciális munka keretében végezték, azaz azért nem fizetett a város. Kevesebb komplikációt és szóbeszédre okot-lehetőséget adó közjátékot érdemelt volna a nevezetes műtárgy, de a híd végül elkészült, biztonságos és - azt hiszem – szép lett.

Terveznek-e ünnepélyes átadást, és ha nem, miért?

Az átadás már lassan két éve megtörtént, mint említettem a 2013 nyári dilatációs korrekciót garanciában végezték. Látványos ünneplést nem tartok indokoltnak, de remélem a város lakói elégedettek lesznek a Margit híddal.

Mi a véleménye a Margit-híd 1871-2010 c. könyvemről, mely a forgalomba helyezésig írja le a felújítást? Szükségesnek tartja-e a II. bővített kiadást, mely napjainkig követné az eseményeket?
„A Margit-híd 1871-2010” című dr. Seregi György könyvet korrekt, tárgyilagos, szakmailag és mentalitásában is figyelemre méltó műnek vélem. Elejétől végéig a mérnöki felkészültséget és a józan ítélőképességet mintázza, nagyon emberi emlékekkel fűszerezve. A második, bővített kiadás teljesebbé tenné az amúgy is értékes és egyben olvasmányos alkotást.