Felhasználónév: Jelszó:
Regisztráció
Mernokport.hu
Mérnökkapu.hu Szakma Kell-e nekünk „Dégeni” vízgazdálkodás?
2011-11-17 13:41

Kell-e nekünk „Dégeni” vízgazdálkodás?

|

A Magyar Hidrológiai Társaság Szegedi Területi Szervezete és a Csongrád Megyei Mérnöki Kamara Vízgazdálkodási Szakcsoportja a fenti kérdésről rendezett kerekasztal-beszélgetést. Ennek nyomán fogalmazta meg vitaindító gondolatait dr. Kováts Gábor nyugalmazott vízügyi igazgató, vízgazdálkodási szakértő.


„Régen a víz a természet korlátlan ajándéka volt. Ma a növekvő vízigények kielégítéséről a rendelkezésre álló készletek megfelelő felhasználásról intézményesen kell gondoskodni. Ez napjainkban már nem csupán a vízügyi szervek feladata, hanem széleskörű társadalmi összefogást igényel. Éppen így a víz pusztító hatása elleni küzdelemből gyakran a lakosság is tevékeny részt vállal.
Korunkban a társadalmi-gazdasági környezet és a természeti környezet sokoldalú kapcsolatának jóformán minden vonatkozása összefügg a vízviszonyokkal. A vízzel összefüggő jelenségeket komplex módon, a társadalmi és természeti környezettel, azokkal a vízépítési és egyéb hidrotechnikai eszközökkel és eljárásokkal kölcsönhatásban kell vizsgálnunk, amelyek alkalmazásával a természetes vízviszonyok és a társadalom szükségletei összhangba hozhatók. Dégen Imre államtitkár, az Országos Vízügyi Hivatal elnöke.”
(A vízgazdálkodás fejlődése c. könyv előszava, melyet a TIT jelentetett meg dr. Nagy László szerkesztésében.)


Dégen Imre idézett bevezetője ma is aktuális és lényegében jól foglalja össze a vízgazdálkodás és a társadalom legfontosabb összefüggéseit.
Mikor és miért jött létre a Dégen Imre által fémjelzett egységes Állami Vízügyi Szolgálat? Most nem kívánjuk részletezni, hogy 1945 után a társadalmi-gazdasági és politikai viszonyok változásai milyen módon lehetetlenítették el a korábbi vízgazdálkodási szervezeteket, azonban az 1954. évi dunai árvíz egyértelművé tette, hogy a Kárpát-medencében egységes átgondolt és szakmailag megalapozott vízügyi szervezet nélkül nem lehet élni.


Személyes, bár szubjektív emlékek Dégen Imréről: 1962-ben kerültem a vízügyi szolgálatba, mint ifjú mérnök, és olyan szerencsém volt, hogy Dégen Imre államtitkárt több aspektusból is, de közelről és személyesen megismerhettem. Voltak róla téveszmék forgalomban, például, hogy nem lehet neki nemet mondani, hogy mindenkivel szemben három lépés távolságot tart, személyes emlékeim alapján azonban ezek nem teljesen helytállóak. Dégen Imrét megismertem „mint nagyfőnököt”, elsősorban az 1970. évi Tisza-völgyi árvíz alatt, a „tanárt” a vízgazdálkodási szakmérnöki oktatásom során, és az „embert”, mint e kapcsolatokban és ezen túlmenően is. Egészen más ember volt, amikor 30–40 fős stáb élén látogatott meg egy-egy exponált védekezési pontot, vagy amikor egy titkár kíséretében éjféltájt megállt egy gátőrház előtt, és elkezdett beszélgetni az ottani emberekkel. A szakmérnöki oktatás során is elsősorban azok a beszélgetések maradtak meg, melyeket a szünetekben velünk, a többnyire vízügyi ágazat középvezetőivel folytatott, amikor Ő kérdezett és kíváncsi volt a véleményünkre. De Dégen Imrét ismertem, mint vadászt is, ismertem híres pontosságáról, arról, hogy amit egyszer látott, azt évek múlva is megismerte, és ezeken az alkalmakon érdeklődő, mindig fegyelmezett, de közvetlen és barátságos embernek ismertem meg.


Pár szót a vízügyi igazgatóságokról. A mai napig több-kevesebb változásokkal működő vízügyi igazgatóságok az 1954-es dunai árvíz után alakultak ki, de feladatukban, szervezetükben, létszámukban többször és nagyon jelentős változásokon mentek át. Ha a dégeni időszakot vizsgáljuk, akkor ezt úgy lehet felosztani, hogy megalakulásától 1966-ig, majd 1966-tól 1971-ig, és 1971 után kissé más szervezeti formában – valljuk be őszintén az utolsó időszakban, a főosztályi szervezetben kissé már túldimenzionáltan – működtek a Vízigek.

 

Időközben megalakult a vízépítő-ipari központ, majd egy vízépítő-ipari trösztté alakították át, de Dégen Imre idejében a tröszt is egy középirányító szervként működött, főleg a Vízigek termelési részlege irányában. Azonban nem szabad megfeledkezni a nemzetközileg is magas szinten elismert kutatás-fejlesztési tevékenységekről és szervezetekről, valamint az oktatásról, amely minden korban a magas színvonalú munkavégzés alapjait képezi. Külön téma a vízi közművek kérdése, hiszen a dégeni vízgazdálkodás kezdetén egypár nagyváros kivételével közműves vízellátás nem volt, míg a dégeni korszak végére, ha féloldalasan és sok hibával is, de az ország vezetékes ivóvíz-ellátása megvalósult. Ennek egy része tanácsi kezelésű, de szakmailag az országos vízügyi hivatal által irányított vállalatokon keresztül, míg egyrésze pedig a kizárólagos állami tulajdonú regionális vállatokban valósult meg.

 

                     

 


A Vízügy Igazgatóságok belső társadalmi összetétele bizonyos fokig eltért az össztársadalomtól, nem arra gondolok most, hogy a dégeni vízügy menedéket nyújtott 1956 után, a politikailag besározódott, de sokszor nemzetközi hírű szakembereknek, hanem arra, hogy a vízügyi igazgatóságokon a kubikostól a gátőrön át a mérnökig, egy a szakmát és a hivatást nagyon szerető, egymást tisztelő és jó légkört megvalósító társaság alakult ki igen komoly létszámmal. A  dégeni vízgazdálkodás alapfilozófiája az volt, hogy a közepes ár- és belvíz-védekezési feladatokat a Vízügy Igazgatóság saját erővel tudja kezelni, védekezési munkához külső erőt csak a rendkívüli ár- és belvízvédelmi feladatok végzését vett igénybe. Ennek a gárdának természetesen védekezésmentes időszakban is munkát kellett adni, ezért a vízügyi szervezet komplex módon minden feladatot önmaga igyekezett ellátni, vagyis tervezett, megvalósított, karbantartott és üzemeltetett, sőt mindennek még a hatósági engedélyezési és ellenőrzési feladatait is ellátta. Ez természetesen a mai versenyszabályok szerint nem lehetséges, hiszen nem lehet ugyanaz a beruházó, a tervező, a kivitelező és üzemeltető. Mivel azonban ezeknél a munkáknál a biztonság és a minőség volt elsődleges, nem emlékszem rá, hogy ebből bármilyen probléma is adódott volna.


Természetesen mikor arról beszélünk, hogy jó volt-e ez a vízügyi szervezet, vagy éppen egy hasonló ma is célszerű lenne, nem szabad elfelejteni, hogy speciális társadalmi, gazdasági, politikai környezetben működött, és ahhoz próbál maximálisan alkalmazkodni. Vagyis tervgazdaság volt, központi utasításos rendszer, és mindenekelőtt hiánygazdálkodás, tehát nem lehet azt mondani, hogy ma olyan vízügy kell, mint az ’50-es vagy ’60-as években volt, meg kell nézni, hogy mi az, ami a dégeni rendszerből ma is átvehető, mi az, ami semmiképpen nem alkalmazható, és mi az, ami kisebb módosítással, kiigazítással ma is korszerű lehet.


Mi az, ami elsősorban követendő és átvehető a dégeni rendszerből? A legfontosabb, a vízgazdálkodásnak jelentős társadalmi presztízse, elismertsége volt, nem fordult az elő, hogy a Műegyetemre nem jelentkeztek kellő számban vizes mérnökök. A vízügyi dolgozók anyagi megbecsülése is, ha nem is a legkiemelkedőbb volt a társadalomban, de megfelelő szinten állt. A másik, ami nagyon fontos, hogy bár akkor is időnként kevésnek éreztük a költségvetés ideszánt összegeit, azonban a művek karbantartására és fejlesztésére a jelenleginél sokszorosan nagyobb lehetőség állt rendelkezésre, bár hozzá kell tennem, hogy minden jelentős ár- és belvíz után ezek az anyagi források megnövekedtek, majd az idő múlásával jelentős csökkenés következett be. De még ezzel együtt is az a helyzet, ami ma tapasztalható, hogy az állam a kizárólagos tulajdonú és össztársadalmi érdeket szolgáló művek karbantartását nem látja el, ilyen mértékben ez elképzelhetetlen volt.


A vízgazdálkodásnak a Vízügyi Igazgatóság, mint alapegységeken kívül egy részét képezték a vízgazdálkodás és víziközmű társulatok, valamint a már említett vízi közmű vállalatot és a vízügyi építő vállalatok is. A társulatok kérdését a rendszerváltás óta nem tudjuk megoldani, hiszen a társulat alapja 1945 előtt és után is a nagybirtok volt, ’45 előtt ez természetesen magántulajdonon, majd ’45 után a tsz-eken és az állami gazdaságokon alapult, mezőgazdaság átalakításával azonban a Dégen Imre által létrehozott társulati mozgalom alapjait elvesztette, pedig a magyar vízgazdálkodás több száz éves történetéből a fizetőképes érdekeltség jól meghatározható működése nem kapcsolható ki.


Mikor volt jó vízügyi mérnöknek lenni, Dégen Imre idejében, vagy most? A dégeni vízügy a minőséget és a biztonságot tartotta elsődlegesnek, és az ár másodlagos volt, miután a rosszul megépített mű által okozott kár a befektetések sokszorosát tehette ki. A dégeni vízgazdálkodás mérnöke tervezett, kivitelezett, üzemeltetett, a mai mérnök tisztelet a kivételnek, ezzel szemben elsősorban íróasztali munkát végez. Egy-egy versenyajánlatban sokszor többszöri nekifutásra is nehéz a tényleges műszaki feladatokat fellelni, sok esetben teljesen másodlagos szempontok döntik el a versenyajánlat sorsát, és végképp nem veszik figyelembe, hogy ezek idényjellegű munkák, amelyek jó minőségben és gazdaságosan az év egy meghatározott részében végezhetők.


Természetesen ebben a dolgozatban semmiképp nem lehet a dégeni vízgazdálkodás összetett kérdéseit mindenre kiterjedően értékelni, ez műszaki közgazdasági és jogi kérdéseket egyaránt felvet, éppen ezért ehhez különböző szakemberek együttműködése szükséges. Most mégis két kérdést szeretnénk még felvetni, az egyik az, ami mindenképp hibának tekintendő, de nem biztos, hogy kizárólagosan a vízgazdálkodásnak lehet felvetni. Ez a szennyvízolló kinyílása vagyis, hogy a csatornázás, szennyvíztisztítás messze elmaradt a vízellátástól. Ugyanakkor a díjkiegyenlítési rendszernek egy korszerűsített változata ma is meggondolandó lenne. A másik kérdés, amit feltétlenül fel kell vetni, ez a vízi nagy létesítmények kérdése. Tény, hogy a dégeni vízgazdálkodás sok esetben előre szaladt, és olyan fejlesztéseket is erőltetett, aminek a társadalom még egyéb területein még nem voltak meg a gazdasági feltételei, azonban a dunai vízlépcső rendszer illetve általában a vízi erő hasznosításának kérdése olyan politikai aspektusból vetődött fel, aminek a vízgazdálkodás csak szenvedő alanya volt.


A környezetvédelem és a vízügy szembeállítása is káros politikai és nem szakmai megalapozottságú, csak egyetlen példát mondva: Pap Ferenc vízügyi igazgató a Debrecen környéki erdő pusztákon olyan környezetvédelmi tájépítési munkákat hajtott végre, mely ma is példaértékű.


Külön téma lenne  a ’70-es évek közepének pártvizsgálati megállapítása, hiszen nyilvánvaló, hogy ezek a tények előtte is ismertek voltak, és mégis Dégen Imre bukásával egyszerre lett a Vízügy egy szélsőjobboldali szervezet. Jellemző, hogy 1989 után ugyanez a szervezet, ugyanezek az emberek a pártállam utolsó bástyája címet kapták meg.

 

Tehát összefoglalóan, a dégeni vízgazdálkodás 20 éve a magyar vízgazdálkodás kiemelkedő időszaka volt, másképpen más társadalmi gazdasági környezetben kell ma a vízügyet újjá szervezni, két dolgot azonban mindenképpen át kell venni a dégeni időkből, a vízgazdálkodás társadalmi jelentőségének elismerését, az ebben dolgozó szakemberek megfelelő képzésével és elismerésével, valamint a legfontosabb állami főművek normális karbantartásához és üzemeltetéséhez szükséges anyagi eszközök biztosítását, természetesen figyelembe véve az ország teherbíró képességét.


A vízgazdálkodás vonatkozásában soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy a Kárpát-medence legmélyebb pontján, a magyar Alföldön korszerű vízgazdálkodás nélkül a gazdasági fejlődés elképzelhetetlen. Ez a dolgozat csak nagyon vázlatosan és, a szerző által leglényegesebbeknek tartott szempontok figyelembevételével vitaanyagnak készült, és mindenképpen szükséges hogy olyan vízügyi vezetők, akik még ebben az időszakban az ágazatban dolgoztak, valamint olyanok, akik ma felelősek az ország vízgazdálkodásáért vitassák meg, egészítsék ki, és tegyenek javaslatot a jövőre nézve. A dr. Somlyódi László professzor úr által összeállított stratégiai anyag ehhez jó alapokat szolgáltat. Azt is látni kell azonban, és a dégeni vízgazdálkodásra jellemezte, hogy eredményes vízgazdálkodás csak a Kárpát-medence többi országával szoros szakmai együttműködésben lehet eredményesen végezni.

Várjuk a véleményüket!


Nyomtatás
Hozzászólás beküldéséhez lépjen be felhasználónevével. Amennyiben még nem regisztrált felhasználó, itt regisztrálhat!

Bővebben kifejtené véleményét? Írását küldje el szerkesztőségünk e-mail címére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
További események »
Rovat legfrissebb hírei
  • Francia többsávos, koncentrikus körforgalmak »
  • Különböző úttípusok egymást követő sorozata egyazon úton »
  • Sávszámok és sebességek a holland A2 autópályán »
  • Újrapozicionálás vagy a káosz elmélyítése? »
  • Tisza és árvizei »
  • A tervezési sebességről a szolgáltatási színvonalra helyezzük át a súlypontot »
  • Az elkerülő utakért, a környezeti kapacitásért »
  • Az autómentes Tisza-partért »
  • Egy párbeszéd kezdete? »
  • Nem kellett volna inkább disztingválni? »
  • A vízgazdálkodás XXI. századi stratégiája »
  • Vélemény a Gyorsút nevű ÚME tervezetről »
  • Hajókázna-e ma Vedres István a Tiszán? »
  • A Szeged–Makó tram-train »
  • A szegedi Déli-hídról »
  • Az építő és a romboló Tisza »
  • Szegedi árapasztó csatorna és az első hivatalos, elutasító vélemény »
  • Dán úttípusok »
  • A tényekhez igazodó úthálózat-fejlesztésért IV. »
  • A tényekhez igazodó úthálózat-fejlesztésért III. »
  • Eseménynaptár
     « 
     » 
    H K SZ CS P SZo V
    29 30 31 01 02 03 04
    05 06 07 08 09 10 11
    12 13 14 15 16 17 18
    19 20 21 22 23 24 25
    26 27 28 29 30 01
    Legfrissebb képtárak

    Célkeresztben a vízgazdálkdás

    A Vidékfejlesztési Minisztérium, a Magyar Hidrológiai Társaság, az Agrárkamara, és a Magyar Mérnöki Kamara Vízgazdálkodási és Vízépítési Tagozata hívta a szakembereket a vízgazdálkodás változásait és korszerűsítési folyamatait tárgyaló konferenciára.