Felhasználónév: Jelszó:
Regisztráció
Mernokport.hu
Mérnökkapu.hu Mérnöktársadalom Miért leszünk mérnökök?
2011-06-28 06:58

Miért leszünk mérnökök?

|

Mint minden kisiskolás gyermektől, tőlem is többször megkérdezték: mi akarsz lenni fiacskám? Én ekkor határozottan, jó hangosan kivágtam: állatorvos szeretnék lenni! Eme határozottságom kettős hatáson alapult, amit zsenge tízéves koromig sikerült tarisznyámba gyűjteni további életpályám megalapozásához.

Az írást Dr. Seregi György Széchenyi-díjas mérnök naplórészleteit tartalmazó A Feszültség fokozódik című kötetből idéztük.

Mint minden kisiskolás gyermektől, tőlem is többször megkérdezték: mi akarsz lenni fiacskám? Én ekkor határozottan, jó hangosan kivágtam: állatorvos szeretnék lenni! Eme határozottságom kettős hatáson alapult, amit zsenge tízéves koromig sikerült tarisznyámba gyűjteni további életpályám megalapozásához. Az egyik a természet, és ezen belül az élővilág spontán szeretete, megismerése, amely gondolom, minden gyermek veleszületett, génjeiben eleve hordozott adottsága. Ez bennem talán azért bontakozhatott ki átlagon felüli mértékben, mert nem városi, hanem vidéki, nagy kertes házban születtem és nevelkedtem Remetekertvárosban, a hűvösvölgyi Nagyrét közvetlen közelében. Ebben a környezetben az állatokkal való szoros kapcsolatom feladataimmal, tanulmányaimmal és főleg játékaimmal függött össze. Pajtás kutyámmal mentem a fűszereshez, sokszor etettem baromfiudvarunk kotkodácsoló, kukorékoló, bégető lakóit, de az állatvilággal kapcsolatos legnagyobb élményeimet az erdőben és a réti mocsaras lápvilágban szereztem, ahol a szabadon élő vadakkal, madarakkal, békákkal szinte baráti kapcsolatban voltam.
László bácsi, a helyi fuvaros többször maga mellé ültetett a bakra, és én csodáltam két lovának okosságát, akik a Hűvösvölgyből a Széll Kálmán térig tartó utunk alatt kétszer is maguktól kiálltak a kocsma elé, ahol ők egy vödör vizet, László bácsi egy nagyfröccsöt, én egy málnaszörpöt kaptam. Ezt hazafelé is megismételték.
A másik, ami megalapozta határozott álláspontomat távlati életpályámat illetően, az egy különleges élményhez kötődik. A harmincas években Pesthidegkút egy nagy területen fekvő, gyéren lakott település volt (az Ófalu kivételével), ahol a kisemberek, kispolgárok családi házai pötyögtették be a változatos terepviszonyok domboldalait, völgyeit. Mi a remetekertvárosi iskola szolgálati lakásában laktunk, ahol édesapám tanítóként működött.
Egy szép napon az iskola előtt, a Nagyrét utca sarkán megállt a vándorcirkusz stráfkocsija, platóján két majommal, egy barnamedvével, egy dobossal és egy trombitással. Előtte való nap, mint oly sokszor abban az időben, az Ördög árok túloldalán lévő réten felverték sátrukat és másnap megkezdték propagandakörútjukat. Mire a kéttagú zenekar – melynek hangereje (és főleg cintányérja) felért a száztagú cigányzenekaréval – elkezdte műsorát, a kertvárosi gyereksereg, melyből én sem maradhattam ki, körbeállta a kocsit. A zenéhez a medve ütemes cammogása adta meg az alapritmust, (amit még a majmok összevissza ugrálása sem tudott megzavarni) fehér lován megjelent Pars Pali (legalábbis apám így hívta barátját) a községi állatorvos, aki közlekedési eszközül hivatásának egyik legfontosabb alanyát választotta. Apámnál történt baráti látogatásaikor többször kifejtette, hogy nála mennyire bevált a lovon járás, egyrészt mert az akkori sáros földutakon nem akadt el kocsija, másrészt a gazdák körében is szimpatikus egy lovon járó állatorvos. Azt kifelejtette indoklásából, hogy nekem, mint gyereknek ez mennyire tetszett, és a fentiekben elmondott pályaválasztásom egyik fő motivációja lett.
Amikor az állatorvos a vándorcirkusz műsort sugárzó kocsijához ért, váratlan dolog történt: a ló hátsó két lábára állt, és a zene ütemére táncolni kezdett, hátán gazdájával, aki még ostorával sem tudta eltántorítani a nemes mént, hogy mindaddig körbeforogva hordozza gazdáját, amíg a zene szól. A lezajlott, műsoron kívüli produkciót a gyerekek – velem együtt – megtapsolták, engem pedig megerősített elhatározásomban: fehér lovon járó állatorvos leszek. Nem úgy Pars Pált, aki önkéntes „eredetiségvizsgálatot” végzett járművén, melyből kiderült, hogy egy többgenerációs cirkuszi lócsaládból származik reprezentatív paripája. Már műegyetemista koromban tudtam meg, hogy vett egy DKW-t, mert akkor már ennek volt státusszimbóluma a beteg állatok gazdáinak szemében.
Bennem ez az állatorvosi pálya mélyebben gyökerezett, mint általában azoknál a gyerekeknél, akik a hozzájuk feltett kérdésre meggondolatlanul odavetik a „mozdonyvezetői”, vagy a „kocsis” foglalkozást, mert tanító szüleim, akik végigélték a „nemzet napszámosainak” nyomorúságos életét, fiuknak jobban fizető, egyetemi végzettséghez kötött pályát képzeltek, ezért ők is táplálták elhatározásomat.
Apám, ismerve választott jövőmet, beíratott az ötödik elemibe, amit ő maga tanított, hogy kellő alapot adjon gimnáziumi tanulmányaimhoz. Ehhez egyszerű módszert választott: ha feltett kérdésére az osztályból senki sem tudott válaszolni, rám mutatott, feleljek én, a tanító gyermeke. Muszáj volt felkészülnöm, ha nem akartam lejáratni apámat és magamat. Módszere annyira bevált, hogy az egyéves alapozás szinte kitartott az érettségiig. Ezt követően a jó hírű belvárosi Eötvösbe, az egykori reálgimnáziumba kerültem. Akkor az már nem volt reáliskola. Szelleme, tanárainak nagy része azonban még őrizte a reáltudományok hagyományait.
Osztályfőnököm néhány évig dr. Bíró Ferenc tanár úr volt, aki nemcsak a földrajztudományok alapismereteibe kívánt bevezetni bennünket, hanem tudományos kutatásainak eredményeiből is jócskán adagolt szürkeállományunk fejlesztésére. Nem ő volt az egyetlen, az akkori Eötvös tanárok közül, aki „nem középiskolás fokon” művelte és tanította diszciplináját. Ilyen volt dr. Kertész Manó magyartanárom is, akinek már majdnem sikerült humán irányba fordítani eljövendő pályám szekerét. Szellemiségem, látásmódom kialakulását, a gimnázium alsó tagozatában ő segítette leginkább. Soha nem felejtem el, milyen átszellemülten olvasta a Toldit, meghazudtolva azt az állítást, hogy a verseket csak tehetséges, jó színészek tudják előadni. Ő nemcsak a nyelvezet különleges szépségét (amihez szakmája alapján értett) emelte ki hangerejének ritmusváltásával, hanem költővé is tudott egyben válni, mert értette a mű szerzőjének mondanivalóját. Nem volt hatásvadász, mint egyes színészek, csak azt kívánta elérni, hogy mi is úgy gyönyörködjünk Arany hallhatatlan trilógiájában, mint ő. „Csüngtünk ajkán szótlanul”, kivéve egyik renitens osztálytársunkat, aki zörgéssel, tanárunk kifigurázásával megzavarta annak szent imádságát: a Toldit. A kicsi ember ekkor felugrott székéből, ami nem a katedrán, hanem a padsorok között volt, hogy minél közelebb legyen diákjaihoz, odarohant a nála egy fejjel magasabb fiúhoz, és két kézzel belekapaszkodott üstökébe. Elkezdte rázni, majd ordítva kiszaladt a teremből: „szentségtörés, szentségtörés, szentségtörés…”. Ezek a döbbenetes szavak, elhalkuló ütemben a folyosóról hosszú percekig visszacsengtek füleinkbe. A mai középiskolákban olvasom, a felállás fordított: a fizikatanárt a diák rugdossa, ha nem tetszik neki valami.
Kertész Manó a XX. század első felének neves nyelvésze, a helsinki Finnugor Társaság tagja volt, aki irodalmi munkásságáért Baumgartner-díjban is részesült. Mai napig könyvtáram kiemelt kedvencei között őrzöm „Szállok az Úrnak” című művét, mely az udvarias magyar beszéd történetével foglalkozik. Érdekes, hogy pont egy zsidó magyartanárnak kellett megírni ezt a hiánypótló művet, melynek minden mondata ma is érvényes, mert tudományos pontossággal, történelmi tényekből, levelezésekből kiindulva vizsgálja nyelvünk fejlődését. Élvezetesen, érthetően, amit úgy lehet és kell olvasni, mint ő a Toldit.
Humán oldalról még Filla Istvántól, történelemtanáromtól kaptam egy hatásos injekciót. Filla félretéve a hivatalos történelemkönyveket és -oktatást, ami az események leírásán és kronologikus felsorolásán, valamint az adatok (évszámok) ismeretén alapul, és helyette az „oknyomozó” történelemoktatásába fogott, amely a történések magyarázásából, indoklásából, az összefüggések kereséséből állt. Mondanivalóját beágyazta az európai és a világtörténeti folyamatokba, miközben nem felejtkezett meg a világháborúk gazdasági összefüggéseiről sem. Agyunkban az adatok, évszámok tömegének csökkenésével jutott hely logikus gondolkodásunk kifejlesztésére, az összefüggések felfedezésére. Ez utóbbi képességünket aztán (rendszerint tudat alatt) más területeken is hasznosítottuk.
A gimnázium félidejében még mindig az állatorvosi szakmánál tartottam, bár már leszálltam a fehér lóról. Határozottságomat kisebb események is gyengítették. Érdekes módon ennek részese volt természetrajztanárom is, dr. Tokaji-Nagy Béla, aki kissé morcos, nagydarab, félelmet keltő, szigorú ember volt. Amikor a halakat oktatta, behozott egy háromkilós pontyot, amely egy vödör vízben úszkált. A hal részeit, szerveit élőben kívánta bemutatni. Kiemelte a vödörből, az azonban rögtön kicsúszott markai közül, nagyot ugorva pillanatok alatt a földön, természetellenes közegében nagyokat csapkodva, összefröcskölte félelmetes tanárunk szürke öltönyét. Bálványunk négykézláb próbálta elkapni a tudományos bemutató alanyát, ami azonban minduntalanul kiugrott markából. Erre az egész osztály elkezdett halat fogni, és főleg kuncogni, a sikertelen bemutató miatt. Egy kamasz gyereknek eléggé lerombolta ez a bemutató tanárának és jövő pályájának nimbuszát.
Gimnáziumi tanulmányaim során az első lökést bal féltekém fejlődésének irányába nagybátyám, Bakonyi (Polczer) Kálmán adta meg, aki fizikatanár volt az Eötvösben. Egy esetben, amikor kimásztam a Reáltanoda utcai iskolám tatarozólétra-állványára, és a második emeleten szaladgáltam, belépett osztályfőnökünk, Bíró tanár úr, aki könyörögve betessékelt az osztályba, majd (amikor már nem voltam életveszélyben) dühösen felküldött nagybátyámhoz, hogy tőle kapjam meg méltó fenyítésemet. Nagybátyám büntetése abból állt, hogy a fizikaszertárt kitakarítatta velem, majd, hogy szeme előtt legyek, és több szégyent ne hozzak fejére, állandó segéderőnek fogott be a szertárban. Később kiderült: a fenyítés jutalommá változott, mert kezdtem nemcsak leporolni, hanem játszadozni, majd megérteni, később osztálytársaimnak elmagyarázni a szertárban lévő kísérleti tárgyakat.
Legkedvesebb foglalkozásom a filmvetítés volt, amire a gépész tanított meg, amikor szabadnapot kívánt kivenni. Nagybátyám arról volt nevezetes, hogy a fizikatanításhoz az egész fővárosban bevezette (és archívumot hozott létre) a szemléltető filmekkel való oktatást, ami a harmincas évek végén újdonság volt (mint manapság az elektronikus tábla).
Ennek kapcsán többször végignéztem és kívülről tudtam az összes fizikai oktatófilmet. Kedvenc tanárom volt dr. Alexits György, aki a matematikát oktatta. Nem azért, mert szerettem a számtant, hanem mert Alexits sportember volt, úgy is öltözködött, és úgy is viselkedett. Tantárgyát talán túl magas fokon adta elő, aminek a felét sem értettük, ellenben birkózó pályafutásának állomásairól tartott élménybeszámolóit még a szünetben is szívesen hallgattuk. Nekem különösen szimpatikus volt, mert akkor fő tevékenységem nem a tanulás, hanem a bőrlabda kergetése volt. Egyedül voltam alsós diák a gimnázium labdarúgó-válogatottjában, amelyik a KISOK-bajnokságot is megnyerte. Alexits nehezen ereszkedett le középiskolai szintre, el is vitték néhány év múlva a Műegyetemre tanárnak, ahol Kossuth-díjat kapott, majd később akadémikus lett. A „matekbolhát” azonban biztosan elültette a fejünkben. Az állatorvosi pálya iránti érdeklődésem évről évre csökkent, gyermekkori élményeim kezdtek ködbe veszni.
A végső döfést „állatorvosi pályám fehér lovába” Gáspár Albert tanár úr adta. Ő vette át Alexits tantárgyát az érettségi előtti utolsó két évben. Gyakorlati tanár volt, középiskolás szinten oktatott, de azt felsőfokon. Módszere a példákon keresztül vezetett az elméleti tételek megfogalmazásához. Amolyan fordított módszert alkalmazott. Gáspár tanár úrnál az egyszerű példát mindenki megoldotta, majd amikor megjött a diák önbizalma, jöhetett a kissé nehezebb feladat, végül az elméleti magyarázat. Én szárnyakat kaptam, mert nála nem kellett magolni, csak érteni kellett a tárgyat. Bal féltekém analitikus gondolkodása kezdett kifejlődni. Megtanultam, hogy lépésről lépésre kell eljutni a megoldás végére és ennek eredményét megpróbáltam kifejezni képletben, netán beszédben, ami az előbbiek alapján már nem okozott nehézséget. Gáspár joviális úriember volt, aki szerette a diákokat, ezért őt (tantárgyával együtt) is szerették a diákok. Akkor még nem tudtam, csak éreztem, hogy ő döntötte el igazán sorsomat. Jellemző volt rá, hogy legfontosabb művének a „Röntgensugarak elméleti magyarázata és gyakorlati jelentősége” címet adta, amiből már az olvasónak előre jelezte, hogy tudományát nem elefántcsont toronyban, hanem iskolai katedrán műveli és oktatja.
Érettségi előtti évben vasárnaponként meglátogatott minket mérnökhallgató unokabátyám. Tőle érdeklődtem a műegyetemi viszonyokról. Nem riasztott el, inkább egy kicsit misztifikálta az ottani életet, a bekerülés viszontagságait, hogy kiemelje egyetemi felsőbbségét egy maturandus előtt. Másik unokabátyám Prágában, tíz évig járt az ottani Műegyetemre. Ő inkább a prágai kiskocsmákról, sörözőkről, lóversenyekről és szép lányokról tartotta meg székfoglalóját, ezért roppant szimpatikussá tudta tenni magát. Egy fiatalemberre ezek a szempontok sem közömbösek és bizton hatottak végső pályaválasztásomkor.
Érettségi után a Károlyi-kertben lévő törzspadunknál (miután törzsasztalunk nem volt a Hungária kávéházban) találkoztam Bagó László osztálytársammal. Édesapja a Műegyetemen minden gólya által jól ismert Bagó bácsi, a Zigány professzor által vezetett Ábrázoló Geometria Tanszék pedellusa volt. A bandához tartozott még két társunk, Bodó Jóska és Hajdú Ferenc (a Mélyépítő későbbi főmérnöke) is. Bagó vitte a szót és fantasztikus történeteket mondott el Zigányról. Elsősorban vicceit mesélte, valamint azt, hogy a lányokat pikáns bemondásaival mennyire zavarba tudja hozni.
– Az ábrázolóval ne törődjetek, apám a szertáros, olyan mintarajzokat hoz, amilyet kérünk (később a ferde henger és a kúp áthatásának megszerkesztésében volt is rá szükségem)
– ecsetelte a Műegyetem előnyeit nagyképűen Bagó Laci. Így biztatott, majd elmondott még néhány sztorit, amelyik a néhai Pogány Béla fizikaprofesszort (Einstein egykori tanársegédjét) tette végtelenül szimpatikussá (később hallottam, hogy nála vért izzadott minden vizsgázó egy „erks”-ért). Bagó mikor kimondta legfőbb aduját, amely szerint: aki az Eötvösben legalább jóra érettségizett, rögtön felveszik a Műegyetemre, mind a négyen, kórusban felkiáltottunk: – Gyerünk át Budára, iratkozzunk be mérnöknek! Lelkesedésünk legalább akkora volt, mint a márciusi ifjaké, csak mi nem Táncsicsot kívántuk kiszabadítani, hanem a Műegyetemet elfoglalni.
Így lettem én állatorvos helyett mérnök, de olyan mérnök, aki a természet- és az állatok szeretetéről soha sem mondott le.
2008. június 3.

Dr. Seregi György

Dr. Kertész Manó magyartanárom, akinek már majdnem sikerült humán irányba fordítani eljövendő pályám szekerét
A jó hírű belvárosi Eötvösbe, az egykori reálgimnáziumba kerültem
Gyerünk át Budára, iratkozzunk be mérnöknek!
A BME központi épülete.
(Fotó: Dr. Seregi György)
Nyomtatás
Hozzászólás beküldéséhez lépjen be felhasználónevével. Amennyiben még nem regisztrált felhasználó, itt regisztrálhat!

Bővebben kifejtené véleményét? Írását küldje el szerkesztőségünk e-mail címére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
További események »
Rovat legfrissebb hírei
  • Ergo+LeoVISION: Interaktív 3D virtuális valóság alapú látás, koordináció- és munkahatékonyság-fejles »
  • Szent Borbála szoboravató Zalaegerszegen »
  • Dulovics Dezső halálára »
  • Vitaindító a Mérnöki Kamara stratégiájáról »
  • A demokrácia »
  • A Mérnöki Kamara »
  • Széll Jenő gyászhíre »
  • Meghalt Dohnalik József »
  • Elhunyt Szilvássy Zoltán »
  • Elhunyt dr. Seregi György »
  • Elhunyt Hankó Zoltán dr. »
  • Elhunyt Szántó Miklós »
  • Elhunyt Bálint Gábor »
  • Elhunyt Kardos Imre »
  • Eleink igyekezete és a mai prekar mérnökök »
  • Elhunyt Öllős Géza 1928-2014 »
  • Tarlós »
  • Meghalt Dr. Poda Jenő »
  • Megújult a Magyar Építész Kamara elnöksége »
  • Betelt a pohár III. »
  • Eseménynaptár
     « 
     » 
    H K SZ CS P SZo V
    29 30 31 01 02 03 04
    05 06 07 08 09 10 11
    12 13 14 15 16 17 18
    19 20 21 22 23 24 25
    26 27 28 29 30 01
    Legfrissebb képtárak

    Főépítészi Konferencia 2011

    XVI. Országos Főépítészi Konferencia - "Vendégváró vízpartjaink" címmel került megrendezésre Balatonfüreden, 2011. augusztus 24-26-án az Anna Grand Szállóban A harmadik nap: 2011. augusztus 26-án a plenáris ülésen volt jelen a Mérnökkapu.hu, hogy tájékoztassa az érdeklődőket az építész szakma aktualitásairól. A plenáris ülés levezető elnöke Keresztes Sándor állami főépítész volt. Előadók: Bodonyi Csaba DLA – „…az építészeti szakma helyzete.alulnézetből…” Dr. Szaló Péter területrendezési- és építésügyi helyettes államtitkár – „…az építésügy jelene és jövője…” Az előadásokat hozzászólások, párbeszéd követte.